Vissza a blogra 4. - Kinda új élet

Hey, sweeties!

Hát mit is mondhatnék... Taylor Swift duruzsol a fülemben, a félig elhúzott roló a konyhából engedi be a hátamra  a súlyos, felhős idő szürke fényeit... 

Mégis, megint azt érzem, hogy ideje nekiállni. Annyi minden történik velem. Ez, a 2019-es év régóta a legimpulzivabb, a szó minden értelmében. 

Most, 25 évesen jutottam az elhatározásra, hogy másképp kell élnem. Emlékszik mindenki, mindig mennyi reménnyel indultam neki mindennek, de jobbára semmit nem valósítottam. Talán ennek a végére értünk. Még mindig csak talán, mert március van, és ugyan év eleje óta szépen tartom magam mindenhez, - becsúsznak néha csaló napok; #tegnapisöri - de ez nálam nem állandó. 

De mik is ezek...

Barista tanfolyam.

Bezony. Megléptem, elmentem. Nem kis szívfájdalommal a tarsolyomban engedtem útjára azt a számomra nem kevés pénzt, amibe került, ráadásul az utoló pillanatban jelentkeztem, mert megint csak húztam, halasztottam. Március elején aztán elindult az egy hónapos képzés, és ha minden igaz; áprilisban már papírom is lesz róla, hogy barista vagyok. 

Miért pont barista?

A kérdés remek, eddig szinte fel sem merülhetett senkiben, aki ismer, hogy érdekelhet a szakma. A cukiban merült fel először bennem, hogy szivesen fogalkoznék ezzel. Baromi érdekes volt a folyamat, ahogy új beszállítót választottunk, és hogy egy kicsit bele is kóstoltattak minket a barista mindennapjaiba, az külön király volt. Többnyire csak a cukrászmester és én élveztük, de nekem megérte minden liter felhabosított tej, így végre elindított egy folyamatot. Amikor belecsöppentem a vendéglátásba tudtam; hogy hosszú szerelem lesz a miénk. Egyedül az volt kérdés, hogy milyen formában kívánom eltölteni a következő nagyjából 40 évemet. Akkoriban még nem voltam biztos benne, hogy barista akarok lenni. Aztán rátaláltam Lee Kang Bin instagram oldalára.(@leekangbin91) Ez a srác valami olyan csodákat varázsol a kávéval meg a habbal, hogy sírni tudnék a gyönyörtől. Eleinte csak csodáltam a műveit, és békességben gyártottam a teákat reménykedve abban, hogy kipattan az isteni szikra a fejemből, és kitalálom végre, hogy mihez akarok kezdeni az életemmel. Sokáig tartott, míg leesett, hogy a válasz végig az orrom előtt volt. Az utolsó kis darab a kirakósban az volt, hogy láttam; tanfolyamokat is tart. Nekem tudnom kell! Nekem szükségem van rá, hogy minimum egy kis szaros rózsát megtanítson nekem egy presszóba rajzolni! Akkor és ott eldöntetett; ha bele döglök is, nekem a közelébe kell férkőznöm annak a tudásnak, aminek ő a birtokában van. Bumm; barista tanfolyam. 

Koreai tanfolyam. 

Ezen nincs kifejezetten mit magyarázni. Mindent imádok, aminek köze van Koreához. Szándékosan nem írtam dél vagy észak előtaggal. Minden oldala lenyűgöz, bár igaz, ami igaz, az északi részhez társul némi rettegés, de egyszerűen magával ragadó. Néha komolyan elmélázom rajta, hogy képes egy ilyen rendszer fennmaradni a XXI. században. Bocsánat, még így is néha sok szabadidőm van ilyeneken gondolkodni. A déli részen meg... Mit is mondhatnék. Amikor lassan 11 éve hallottam a SHINee-t, és bólintottam; hogy oké, ügyesek, nem hittem volna, hogy ilyen messzire jutok. Tény, és való, hogy hosszú és lassú folyamat volt, és főleg tragédiák árnyékolják be a rajongásom jelentős részét, de megéri. (Nem kívánok hosszan elidőzni a mai botrányokon. Természetesen van véleményem, de nem hiszem, hogy releváns lenne, ha hosszan taglalnám, mit gondolok az ügyről. Korea messze van, az az ő dolguk, hogy eldöntsék ki bűnös, és ki nem.) 

Mindegy is. Elkezdtem. Lelkes vagyok. Egy nyelv ismerete sosem hátrány. 

Vegán életmód. 

Nincs mit szépíteni rajta; az étkezési és úgy amúgy az életmódom egy kalap szar volt. Nem figyeltem rá. Ennek meg is lett a hosszútávú következménye. Az utolsó intő jel a magas cukor volt. Ott mondtam hogy na nem, én se gyógyszereket se inzulint nem fogok napi rendszerességgel a szervezetembe vinni, könyörgöm; 25 éves vagyok. 

Egyébként az, hogy éppen vegán legyek, nem volt 100%-ig tudatos döntés. Teljesen véletlenül maradt ki év eleje óta az étrendemből a hús, egyszerűen nem kívántam, így nem is nagyon fogyasztottam. Régóta tudom, hogy a tejtermékek valójában az ősellenségeim, de a túró rudi nagy úr. Mindenesetre megpróbáltam egy idő után ezeket is helyettesíteni mással, elhagyni. Kávéba amúgy sem teszek semmit, önszántamból meg eddig sem voltam olyan bolond, hogy lehúzzak egy pohár tejet. Kivéve, ha nem akartam fél órával később szörnyű kínok között bezárkózni a mosdóba. Tehát kilőttem a tejtermékeket is. RIP túró rudi, rád mindennap gondolok... A cukroknak mennie kellett. A szénhidrátoknak is, dagi vagyok. Egy apró kiskapu maradt; a tojás. Nem zabáltam kilószámra, de azt hittem, ezzel lesz majd némi gondom, mert egy jó tojáspöri azért megdobogtatja a szívem. Nem. Semmi. Kriminális hidegvérrel mondtam le róla, mintha soha nem is lett volna. 

Tehát a majdnem két havi odafigyelésem (kisebb kilengésekkel) eredménye, hogy a cukrom visszaállt a normális tartományba, és újra a három évvel ezelőtti ruhaméreteimet vásárolom. Pedig még csak most kezdődött...

Nem ígérek semmit, de ha mégis betartom, velem tartasz? 

Vissza a blogra 3. - Hurts koncert, és mások

Hey, sweeties!

Uram Isten, de régen használtam ezt a megszólítást! És mennyire hiányzott!!!

Tudom, tudom, szar szemét vagyok, meg lusta disznó, de mivel az életem szinte teljesen megváltozott, mióta orrba-szájba Koreával vagyok körbevéve, erre az oldalamra is hatással lett. Nehogy már egy magyar hogy is mondjam... Előadó legyen olyan kedves, és vegye el a kedvem attól, ami az életem. Egészen konkrétan. Szóval üdv újra nekem itt, a nagy blogvilágban. Még mindig Elly, még mindig nagyot álmodik, de ezért kedveltek, nem igaz? :-)

***

Kezdjük egy kis magyarázkodással. Fentebb említettem, hogy éppen Korea csodálatos világában kalandozik a rajongásom, aki egyébként köszöni szépen, jól van, és talált Ázsiában is éppen elég embert, sorozatot, zenekart, humoristát, varieté showt, amiért az életét áldozná a majáknak. 

Sikeresen bekebelezett a mentalitás is, amit ténylegesen azt hiszem tegnap éjjel sikerült elfogadnom. Az utóbbi időben ugyanis észrevettem, hogy jobban odafigyelek dolgokra, és olyan dolgokat kezdek újra, amikkel egykor nagy terveim voltak, de elkoptak. Visszaolvastam a félkész novelláimat, hosszabb történetvázlatokat, és úgy döntöttem, hogy én bizony most mindent egytől egyig befejezek. Vagy legalábbis megpróbálok. Hónapok óta szívesen járok dolgozni, szeretek is, és újra van jövőképem. Ez nagy szó, azok után... Hát szóval néhányan tudjátok, mi dobott le egészen Lucifer ölelő karjaiig, de az már a múlt. Egy emlék, olyan mint a többi. Van napos oldala, és van olyan, amit legszívesebben kiradíroznék a fejemből, vagy mint egy szikrázó selyemszálat, egy fiolába tenném, és sosem önteném a Merengőbe. Ez is hozzám tartozik, már örökre fog is, szóval inkább megtanultam vele együtt élni. Erre legalábbis jó volt ez a viszonylag nagy csend körülöttem. Mérlegeltem, hogy ha folytatom ezt az utat, hol kell meghúznom a határokat a történetek és a saját világom között. Egyensúlyba kell hoznom a saját gondolataimat, és a valóságot, hogy ne érjen még egyszer ekkora csalódás. El kellett fogadnom, hogy bármennyire is érzem magam jó emberismerőnek, néha pont azokban csalódom a legnagyobbat, akiket kedvelek. Meg kellett fogalmaznom magamnak a csalódásom, a veszteséget, és a hiányt. Hosszú ideig tanultam, hogyan éljek együtt ezekkel, és hogyan Nélküle. Hosszú évek rajongása oldódott fel ebben a tengerben, de nem bánom. Még mindig szeretem, valahol Istenítem, de ez újra csak és kizárólag a művésznek szól, nem pedig az embernek. Balga voltam, hogy bedőltem saját magamnak, és eljött az ideje, hogy újra felrajzoljam magam a térképre.

Hiszen a történeteim még mindig itt vannak, a lábnyomok, amiben a lelkem darabjait tártam az olvasóim felé, még mindig az interneten száguldanak, és legnagyobb meglepetésemre még mindig keresik az emberek. Legalább havonta kapok írásos visszajelzéseket, a látogatók még mindig naponta érkeznek, wattpadon, a blogokon, facebookon, mindenhol. Ez számomra felfoghatatlan, és arra ösztönöz, hogy folytassam, amit elkezdtem, hiszen van, akit érdekel. Már csak egy ember miatt is megéri, ha az ő életének részese lehetek a történeteim által. 

Persze, még mindig ott bújik a kisördög, akit csak a számok meg a szép szavak érdekelnek, de a csend alatt megtanultam elnyomni. Ott van például Imogen Baquet. Az álarc, akire azt hittem, hogy szükségem van. Csak félig volt igazam. Azért menekültem Imogen karjaiba, és alkottam egy új világot magam köré, mert azt hittem, egy vadi új dolog majd helyre hoz mindent. Részben igaz. Imogen belecsöppent a kpop és a kdrama világába, és olyan világokat fedezett fel, ahol elfelejthette, hogy éppen összetört a szíve. Ő olyasvalaki, aki szenvedéllyel rajong, és folytatja a fanfictionök iránti megtörhetetlen rajongásom. Egyébként, nem reklámozni szeretném magam, de azt sem hagyom abba. Legalábbis nem tervezem. Egy ideig gondolkodtam rajta, hogy összemosom a két világot, de annyira szerteágazó az ottani tevékenységem, hogy képtelenség csak úgy összefésülni. Amúgy is, a koreai kultúrában inkább wattpadon nyomulok, ami egyébként szerintem már beteges. Legalábbis az biztosan, hogy szinte egész nap az alkalmazáson lógok.  Szóval bátran keressetek rá az Imogen Baquet féle kalandozásaimra, amik egyébként kizárólag a dél-koreai kultúrára koncentrálódnak. De ahogy látom, ez egyre divatosabb lesz. Megint belenyúltam. 

***

Az igazi ok, amiért visszatértem; a Hurts. 

December óta tudom, hogy július 15. napján Velencére megyek, és ott leszek életem második Hurts koncertjén a legjobb barátnőmmel, aki születésnapjára kapta tőlem ezt az egy nap fesztiválozást - amit egyre nehezebben bírunk májjal, de erről mélyen hallgatunk -. 

December óta készülök az élményre, hogy újra a kedvenceimmel legyek, alig több, mint egy órára. 

Vasárnap hazafelé a buszon anyámat hívtam fel először. Gondoltam vele beszélek kicsit, aztán alszom Pestig.

Neki ecseteltem, hogy mennyire megrökönyödtem azon, hogy egyesek kisétáltak a koncertről, mert éppen olyan dal jött, amit nem kedvelnek. Voltak, akik végigsmárolták az egészet, és azt sem vették észre, amikor Theo elszámolta magát, és a bénább kezével akarta kicsit messzebb dobni a tömegbe a rózsát, ami nem sikerült, helyette csodálatos ívvel lelőtt egy reflektort a színpad tetején, amiről talán még vasárnap reggel is fehér szirmok szállingóztak. Voltak, akik csak azzal törődtek, hogy Adam milyen klassz dzsekiben van, és Theo mennyire szexi, közben meg fel sem tűnt nekik, hogy mindkét srác mennyire odatette magát, és ámuldoztak azon, hogy egy porba fingó kis ország még annál is kisebb fesztiválján olyan tomboló közönség bulizott velük, ami már a Glastonburyvel is felvenné a versenyt. 

Adam a maga hideg profizmusával, és óvatos bájával mindenkit levett a lábáról. Theo csak önmaga volt. Imádtam ránézni. Az a rengeteg energia, amit a közönségnek adott, és amit a szeretetükkel szívott fel, mind ott volt az arcán. Csodálatos volt látni az arcán azt a büszke mosolyt, amit az az ámulat varázsolt az arcára, hogy ilyen élményben részesült. Látszott rajta, hogy élvezi, amit csinál. Hogy azt élvezi, hogy a közönsége élvezi, amit csinál. A legjobb barátnőm; Andi fogalmazta meg a legszebben; azért szeretünk Hurts koncertre járni, mert pontosan azt kapjuk, amit várunk. Stúdióminőségben hallgatjuk a dalokat, és hatalmas bulit csapnak. Nem csak eljöttek, mert fizetnek, és akkor bumm, haknizzunk egy jót, aztán menjünk haza. Azért jöttek, mert szeretnek zenélni. Mert szeretik, hogy az emberek bálványozzák a zenéjüket, és nem őket. Nem azzal operálnak, hogy piszok jó a brandjük, és eladható a zenéjük. Ők lélekkel dolgoznak, és a zenével, aminek minden hangja olyan őszinte, mintha reggelire innák a Veritast. 

Megértem azokat a lányokat is, akiket nem hozott zavarba a tény, hogy eggyel több volt kigombolva Theo ingjén, mint azt a józan ész megengedte volna. (Igen, az én fantáziám is beindult. Na és?) Valamikor régen, egy messzi, messzi poros kisvárosban én is azért pisiltem össze magam a Tokio Hoteltől, mert szerelmes voltam Georg Listingbe. Damien Sargue-ba. Orlando Bloomba. Nem, itt korán sincs vége a sornak. Még rengeteg olyan ember volt az életembe, akikért főleg azért rajongtam, mert menthetetlenül beléjük szerettem. Azóta ezen személyek többsége vagy lemorzsolódott az életemből, vagy rájöttem, hogy sokkal értékesebb rajongó vagyok akkor, ha a munkájuknak emelek oltárt. Pedig még Jim Morrisonba is szerelmes voltam. Halott, a nagyapám lehetne, és drogfüggő. Az álomférfi. Nem beszélve Jávor Pálról, bár belé nyilvánvalóan a mai napig szerelmes vagyok. 

De elkalandoztam, elnézést. 

Szóval értem. Értem, hogy Adam arcát angyalok faragták, Theo pedig olyan pimasz mosollyal operál, hogy még a férjes asszonyok bugyija is spontán leég. Nekem is tetszenek. Vak lennék, ha azt mondanám, nem szép emberek. De nem érdekel. 

Az érdekel, hogy minden alkalommal könnybe lábad a szemem, ha meghallom a Blind-ot. Úgy érzem, hogy a lelkem énekel, mikor a Rolling Stone szól a fülembe. Természetes, ha útközben Hurts dalokat hallgatok, mert annyira egybeolvadt velem a zenéjük, mint egy ötödik végtag. Nem tudom leírni egészen pontosan milyen élmény részt venni a koncertjükön. 

Egyszerre halok meg, születek újjá és élem le az életem oda meg vissza. Amikor ők fehér rózsákat dobálnak a színpadról, én feldobom nekik a szívem és a lelkem, és rájuk bízom, mit tesznek vele. Az övék, szabadon rendelkezhetnek felette. 7 éve azt csinálnak velem, amit akarnak. Megtáncoltatnak a fényben, megmutatják az érzést, ami még a szerelemnél is jobb, bebizonyítják, hogy egy csodálatos világban élünk, tönkretesznek a szerelmükkel, és látatlanban is tudják, hogy úgy vagyok jó, ahogy összerakott az a valaki odafenn. 

Nem hiszem, hogy ennél többet kérhet bárki is egy zenekartól. Mert...

Never give up, it's such a wonderful life...